Sherlock Holmes modern köntösben / öltönyben.

A gimnáziumban nagyon szerettem a krimiket, és több klasszikust el is olvastam. A Sherlock Holmes történeteket is nagyon szerettem, és a filmfeldolgozásokat is előszeretettel néztem. Aztán egy időben szaporodni kezdtek a modern feldolgozások, melyek már kevésbé érdekeltek, és nem is igen vitt rá a lélek, hogy megnézzem őket: leszámítva egyet. A Benedict Cumberbatch -féle feldolgozást. 

Bár igazából már csak akkor értesültem a sorozat létezéséről, amikor már a befejező részt is leadták a tv-k, és már minden ismerősöm látta. Igazából az fogott meg, hogy olyan pozitív kritikákat hallottam, de részletesen senki sem mesélte el, hogy miért is klasszabb ez a Sherlock, mint a többi feldolgozás.

Ami számomra különleges volt a sorozatban, az az, hogy nem csak a helyszín modern, hanem a karaktereket a modern orvostudomány és pszichológia álláspontja alapján értelmezték újra. Sherlock Holmes például egy zseni, aki saját magát “szociopataként” definiálja ellenben a környezetével, akik “pszichopatának” hiszik.  Itt már tehát már abszolút 20.-21. századi fogalmakkal, és ma divatos kifejezésekkel találkozunk, hiszen a pszichológia is csak az előző évszázad legeleje fele vált elismert tudományterületté, magával a pszichoszomatikus személyiségzavarral kapcsolatban pedig csak az 1940-es években kezdtek mint kóros jelenséggel foglalkozni (nyilván a diktátorok személyiségének vizsgálatának ihletettségében). Visszatérve Sherlockra: a főhős viselkedése különféle reakciókat vált ki a vele kapcsolatban álló emberekből. Akik kevésbé ismerik a fent említett jelzőkkel illetik, a jóbarátai pedig próbálják finomítani a személyiségzavarát, és időről-időre próbálják vele megértetni, hogy mikor mi az illendő. Felmerül, hogy “Asperger szindrómás” lehet, mely már a “pszichopata” és a “szociopata” jóval finomabb verziója, bár ezen esetben is problémák vannak az érzelmi intelligenciával.

Nem vagyok szakmabeli, így nem is kívánok diagnózist felállítani a Holmes testvérekkel kapcsolatban: hogy ki a pszichopata, szociopata, vagy épp az aspergeres. Egy biztos, hogy a sorozat során felbukkanó Holmes-ok mindegyikénél problematikus az érzelmi intelligencia, ámde az IQ-juk átlagon felül magas. Az embereket kisebb-nagyobb mértékben tárgyként kezelik, bár ez a rokonság túlnyomó részénél nem megy át gyilkosságra való hajlamba. Sherlock és bátyja esetében pedig már a történet második felében megfigyelhetjük, hogy rendelkeznek valós, mély érzésekkel, egyrészt egymás iránt, másrészt más, környezetükben élő emberek iránt is.

Egyszóval ebben a sorozatban láttam egyfajta pluszt, mely az eredeti történetek feldolgozásán túlmutat. Nem pusztán egy izgalmas, gyilkosságokkal dúsított történetről van szó az egyes epizódok során, hanem egy, a hétköznapjainkban, kapcsolatainkban is megfigyelhető probléma: a különféle személyiségzavarok felvonultatására és értelmezésére is kísérletet tesz a sorozat. Nem csak a vicces oldalát mutatja be ezeknek a betegségekből fakadó félreértéseknek a Sherlock, hanem annak komoly negatív hatásait is, hogy miképp tudnak ezek az emberek komoly fájdalmat okozni a szeretteiknek, mindezt úgy, hogy nem állt szándékukban fájdalmat okozni, és nem is értik, hogy mi a probléma, hiszen ők nem éreznek úgy mint mások.

Ilyen például az az eset, mikor Sherlock lelkiismeretfurdalás nélkül szerelemet imitál heteken keresztül, hogy elérje a célját, azaz leleplezze az egyik gyilkost. Ehhez képes elmenni egészen addig, hogy a nőt, akit hetekig szédít meglepi egy gyűrűvel. A nő pedig lánykérést remélve felengedi a jó színészi képességekkel megáldott Sherlockot a gyilkos irodájába. Ezt követően természetesen Sherlock nem veszi el a nőt, és mikor Watson jelzi, hogy nincs rendben, hogy szórakozik mások érzelmeivel, Holmes látszólag nem képes felfogni, hogy mi a probléma a viselkedésével.

Ellenben a történet végére kiderül, hogy részben egy gyermekkori trauma  következtében lett Sherlock olyan, amilyen, és hogy még mindig képes komoly és nagyon erős érzelmekre, hiszen megszereti Watsont is, a testvérét, Mycroftot pedig amikor épp nem tudja szeretni, akkor az ősellenségének tekinti. Tehát egyfajta szélsőséges és egyben leplezett, vagy épp elfojtott érzelmi kötődésre képesnek mutatkozik.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.