Sherlock Holmes modern köntösben / öltönyben.

A gimnáziumban nagyon szerettem a krimiket, és több klasszikust el is olvastam. A Sherlock Holmes történeteket is nagyon szerettem, és a filmfeldolgozásokat is előszeretettel néztem. Aztán egy időben szaporodni kezdtek a modern feldolgozások, melyek már kevésbé érdekeltek, és nem is igen vitt rá a lélek, hogy megnézzem őket: leszámítva egyet. A Benedict Cumberbatch -féle feldolgozást. 

Bár igazából már csak akkor értesültem a sorozat létezéséről, amikor már a befejező részt is leadták a tv-k, és már minden ismerősöm látta. Igazából az fogott meg, hogy olyan pozitív kritikákat hallottam, de részletesen senki sem mesélte el, hogy miért is klasszabb ez a Sherlock, mint a többi feldolgozás.

Ami számomra különleges volt a sorozatban, az az, hogy nem csak a helyszín modern, hanem a karaktereket a modern orvostudomány és pszichológia álláspontja alapján értelmezték újra. Sherlock Holmes például egy zseni, aki saját magát “szociopataként” definiálja ellenben a környezetével, akik “pszichopatának” hiszik.  Itt már tehát már abszolút 20.-21. századi fogalmakkal, és ma divatos kifejezésekkel találkozunk, hiszen a pszichológia is csak az előző évszázad legeleje fele vált elismert tudományterületté, magával a pszichoszomatikus személyiségzavarral kapcsolatban pedig csak az 1940-es években kezdtek mint kóros jelenséggel foglalkozni (nyilván a diktátorok személyiségének vizsgálatának ihletettségében). Visszatérve Sherlockra: a főhős viselkedése különféle reakciókat vált ki a vele kapcsolatban álló emberekből. Akik kevésbé ismerik a fent említett jelzőkkel illetik, a jóbarátai pedig próbálják finomítani a személyiségzavarát, és időről-időre próbálják vele megértetni, hogy mikor mi az illendő. Felmerül, hogy “Asperger szindrómás” lehet, mely már a “pszichopata” és a “szociopata” jóval finomabb verziója, bár ezen esetben is problémák vannak az érzelmi intelligenciával.

Nem vagyok szakmabeli, így nem is kívánok diagnózist felállítani a Holmes testvérekkel kapcsolatban: hogy ki a pszichopata, szociopata, vagy épp az aspergeres. Egy biztos, hogy a sorozat során felbukkanó Holmes-ok mindegyikénél problematikus az érzelmi intelligencia, ámde az IQ-juk átlagon felül magas. Az embereket kisebb-nagyobb mértékben tárgyként kezelik, bár ez a rokonság túlnyomó részénél nem megy át gyilkosságra való hajlamba. Sherlock és bátyja esetében pedig már a történet második felében megfigyelhetjük, hogy rendelkeznek valós, mély érzésekkel, egyrészt egymás iránt, másrészt más, környezetükben élő emberek iránt is.

Egyszóval ebben a sorozatban láttam egyfajta pluszt, mely az eredeti történetek feldolgozásán túlmutat. Nem pusztán egy izgalmas, gyilkosságokkal dúsított történetről van szó az egyes epizódok során, hanem egy, a hétköznapjainkban, kapcsolatainkban is megfigyelhető probléma: a különféle személyiségzavarok felvonultatására és értelmezésére is kísérletet tesz a sorozat. Nem csak a vicces oldalát mutatja be ezeknek a betegségekből fakadó félreértéseknek a Sherlock, hanem annak komoly negatív hatásait is, hogy miképp tudnak ezek az emberek komoly fájdalmat okozni a szeretteiknek, mindezt úgy, hogy nem állt szándékukban fájdalmat okozni, és nem is értik, hogy mi a probléma, hiszen ők nem éreznek úgy mint mások.

Ilyen például az az eset, mikor Sherlock lelkiismeretfurdalás nélkül szerelemet imitál heteken keresztül, hogy elérje a célját, azaz leleplezze az egyik gyilkost. Ehhez képes elmenni egészen addig, hogy a nőt, akit hetekig szédít meglepi egy gyűrűvel. A nő pedig lánykérést remélve felengedi a jó színészi képességekkel megáldott Sherlockot a gyilkos irodájába. Ezt követően természetesen Sherlock nem veszi el a nőt, és mikor Watson jelzi, hogy nincs rendben, hogy szórakozik mások érzelmeivel, Holmes látszólag nem képes felfogni, hogy mi a probléma a viselkedésével.

Ellenben a történet végére kiderül, hogy részben egy gyermekkori trauma  következtében lett Sherlock olyan, amilyen, és hogy még mindig képes komoly és nagyon erős érzelmekre, hiszen megszereti Watsont is, a testvérét, Mycroftot pedig amikor épp nem tudja szeretni, akkor az ősellenségének tekinti. Tehát egyfajta szélsőséges és egyben leplezett, vagy épp elfojtott érzelmi kötődésre képesnek mutatkozik.