A mitológiák tovább élnek ma is.

Irodalmi tanulmányaim során arra lettem figyelmes, tulajdonképpen az ókor alatt (4000) év mindent kibeszéltek már az emberek. Bár persze ez nem azt jelenti, hogy nem tudnak azóta az írók, költők mit mondani. Nagyon is lehet miről írni ma is, és megvan az irodalomnak az a sajátossága, és lényegéből adódó előnye, hogy bármilyen érzés, gondolat és félelem kifejezhető rajtuk keresztül, a szimbolikus világuk segítségével. Tulajdonképp a fiktív világ teremtésének célja is az, hogy azt, amire nem tudunk reflektálni a saját fizikai világunkban, azt valahogy feldolgozzuk, értelmezzük a szimbolikus világban, a megalkotottban.

Igazából az most teljesen mindegy, hogy azokat a mitológikus elemeket amiket már az ókorban is használtak hogyan értelmezzük ókori környezetben, azaz hogy most úgy olvassuk –e a szöveget, mint valós természetfeletti, hibrid és emberi lényeg harcát, nemi kapcsolatát, furcsa, természettől elrugaszkodott átváltozásait, vagy inkább úgy, mint olyan szimbolikusan értelmezendő történéseket, melyek reflektálni próbálnak a valóságra. A valós reprezentálása és értelmezése a célunk az irodalommal, a fiktívvel.

Sokszor előfordul még ma is (de régebben még inkább), hogy antik mitológiai szereplőkre tett utalásokkal próbálják a szerzők még érthetőbbé tenni a gondolati világot, melyet a műben közölnek. A legfontosabb ezen szereplők szerepeltetése során az, hogy valamiképpen egy már ismerten keresztül, egy kanonizált dolgon keresztül tegyük a még ismertetlent ismertebbé.